Szólnék még, de meggondolom. A kezem kicsap feléd, hogy hallgass te is, ujjam csendre int. Csak egy pillanatra maradjunk meg így, hogy te velem szemben ülsz, lábadat felhúzod magad alá, kezed a térdemen pihen.
Hallgatni akarom a csendet. Azt a békés megmaradást, amibe még a légy sem szemtelenkedik bele a zümmögésével.Lüktet egy ér a halántékodon, nekem a nyakam bőrének feszül a sajátom. A vér mindkettőnkben úgy kering, mint ahogyan csak nagyon ritkán képes a szív mozgásra bírni.
Tiszta szeretet ez minden mogorvaságával és elutasításával. Az ilyenre csak nagyon kevés nő és férfi képes. Láttam már hasonlót a világban, de az enyém, a miénk, mindig a legkedvesebb. Vitathatatlan, megmásíthatatlan, olykor magányos, de szükségszerű. Akár a levegő.
