,,Alszik a szívben az aggodalom."
Szépen hangzik, nem igaz? A hiánytalan boldogság ez, mikor a szív normális ütemben, nyugodtan pumpálja az erekben a vért. Csak a szépre akarok emlékezni. Nem akarom ezt a marcangoló érzést, ezt a fájdalmat szívtájékon. Kimarnám magamból, vagy akár a falból a boldogságot, hidd el. Ha tudnám.
De lüktet a halántékom, és nem kívánom senkinek ezt az élni nem akarást. Ezt a vonítást a bensőben. Most nem látom a betűket, nem is értem azokat. Legszívesebben aludnék, fel nem kelnék. Csak álomtalanul feküdnék abban a boldog öntudatlanságban, amiben minden rendben van, ahol a sötét is mosolyogtató. Aztán mikor erősebben szorítja az ember a szemhéját, akkor színes fények táncolnak a szeme előtt.
Fáradt vagyok. Álmos, és minden porcikám zsibbadt ettől melegtelen állapottól. Ezektől a félő mondatoktól, amiket az ember hatszor megrág, mielőtt ráköpi a világra.
Jó ez az élet dolog. Csak nem mindenkinek jön össze.
