Szeretem
azt képzelni, hogy a pitypangok fehér szirmai mind apró tündérek,
akik végül, hosszas repülés után a szélben, gyökeret vernek
valahol. Legyen az egy konyhakert, egy árokpart, vagy egy mező...
Mert
mindennek és mindenkinek meg van a helye az életben. Éppen ezért
gyalogolok a bokáig érő gazban, miközben tornacipőmmel igyekszem
minél messzebbre rúgni a tündéreket. Hagy menjen csak mindenki a
maga útján! Vannak olyanok, akiknek szükségük van a biztatásra,
egy kis lökésre, fenékbe billentésre.
Millióan
csak lézengünk éveken át, nem tudjuk, merre sodor minket az élet.
Aztán egyszer csak fennakadunk egy kapucnin, egy cserép meleg
földjére hullunk, vagy a szél elvisz minket valami távoli helyre,
és azt érezzük, mindig is ide tartottunk. Mindig is ezt a helyet
kerestük, akárcsak a gyermekláncfű fehér vitorlás magvai, amik
úgy kavarodnak ma délután a levegőben, mint mi, útjaink
kezdetén.
