A távolban szélmalmok forogtak lustán, várták Don Quijote érkezését, de helyettük csak engem kaptak, meg néhány férfit és nőt, amint a busz ablakából bámultak kifelé. Alattuk sárgán nyíltak a repcemezők, felettük bárányfelhők sorakoztak.
Hangosan kacagtam, és lábammal a saját ülésem alatt toporogtam izgatottan. Már csak néhány óra, és megérkezem oda, ahol senki nem ismer, és én sem ismerek senkit.
Hamarabb láttam meg Prága apró, Salvador Dali-szerű házait, mint a Moldvát. És ahogy megpillantottam azt a temérdek szépséget, azt kívántam, bárcsak sírhatnék egy kicsit. Mert tudtam, hogy most először járok itt, és lehet, hogy többé vissza sem térhetek.
Imádtam minden macskakövét, minden színes háztetőt és a hidakat. A macskákat, a zsidó-babákat, a fajátékokat. Az esti fényeket, a Szent Vitus-Székesegyházat, amint lenézett rám csipkés csúcsaival, na meg Gingert és Fredet!
Azt hiszem jó dolog elutazni időnként. Kiszakadni a megszokottságból, legyenek azok emberek, munka, vagy csak egyszerű hétköznapok.
És mikor végre úton vagyunk, érezzük a meg nem ismételhető boldogságot és azt a felszabadító gondolatot, hogy egyedül vagyunk.
A végén pedig marad néhány fotó, amin nevetünk a barátokkal, vagy csak megörökítünk valami szépet. És ha ezekre pillantunk, mindig eszünkbe jut, hogy azalatt a néhány nap alatt, milyen boldogok is voltunk....!
