Szeretnék csak menni, akár körbe-körbe, mint a kutya a farka körül. De most úgy érzem nem bírok egy helyben ülni, rágódnia  jelenemen, vagy a jövőmön. A múlttal meg ugye nem érdemes foglalkozni, csak nagyon ritkán. Kellene egy listányi zene, egy tökéletes fülhallgató, egy hosszú út emberek nélkül, meg Ő, akivel mehetnék céltalanul, kezemet az övébe csúsztatva. Csak hogy önző legyek, és érezzem a  jelenlétét.
Nem értem mi van velem. Távol van, én meg elveszettnek érzem magam ebben a zsúfoltságban, minden gonddal, meg aggodalommal teletömöm az agyam, de mikor belép a terembe, nem emlékszem semmire, és csak mosolyogni tudok, meg a szívemnek parancsolni, hogy csituljon kicsit. Úgy érzem, ilyen még sosem volt. Ilyen megnyugvást keltő, tele rejtélyekkel, meg félelmekkel, tele biztonsággal, mosolygással, szívtépéssel. Kis hülyének érzem magam elég gyakran, de nem akarok magamon uralkodni. Csak szeretnék sodródni vele, nélküle semmiképp nem, és élvezni, hogy megtaláltuk egymást. Még mindig szétnézni a buszmegállókban, vasútállomásokon, kibámulni az ablakon mikor Moszatka ugat, és felugrani az ágyról, ha belép az ajtón. Nézni vásárláskor, hogy mit főzzek neki, mit vennék neki, ha lenne sok pénzem, és figyelni, hátha felbukkan a legváratlanabb pillanatokban. Most hiányzik. A lelkemnek, meg mindenemnek. Csak ilyen egyszerűen. Nem tudok nélküle lélegezni rendesen, minden gondolatomba beszivárgott, és ezt szeretem. Szeretem őt, meg azt amit megismertetett  velem, hogy lassan megtanulok nőnek lenni, hogy lecsavarja a vizespalackom kupakját, vagy csokival töm tele.  Nem tudom miért csak most találkoztunk, de csak köszönettel tartozom a valaminek, ami egymás mellé sodort minket...