2012. augusztus 20., hétfő

Hogy miért kínozzuk magunkat szándékosan szomorú zenével, meg sírással, mikor már így is rosszul érezzük magunkat, csak egy költői kérdés. Nem lehet rá választ kapni, mindenki megéli és átesik rajta.
Szánalmas látvány az ember összekucorodva, kipirult arccal, lázasnak tűnő szájjal, és vörös szemekkel. Aki azt mondja, hogy lehet szépen is sírni, hát az hazudik, méghozzá elég nagyot. Aki úgy gondolja, hogy a wc-ben összekuporodva megoldódik minden, az téved. Mert minden ugyanúgy marad. Az univerzum nem törődik azzal, hogy most éppen fáj valami, vagy jól vagyunk. Aprók vagyunk, lényegtelen énnel, és jellemmel. A sírás után pedig jön a fejfájás, a hányinger, és az undor, mikor tükörbe nézünk. Nem egyszerű embernek lenni.

A lélek a hibás mindenért. Ha az nem létezne, nem fájna semmi, lehet hogy nem is lennénk túl boldogok, de a stagnálás is jobb, mint ez.
Mert így újra meg újra elkövetjük ugyanazt a  hibát, nem hallgatunk másokra, csak megyünk a saját fejünk után. De csak addig, míg van hová lépnünk. Ahogy elfogy az út előttünk, csak állunk tétován és összezavartan, mert nem tudjuk, merre tovább. Hogyan lenne jó onnantól. A mi dolgunk hogy kövekből vagy fából építsünk egy szakaszt, aztán még egyet, és még egyet. Nincs soha vége, de talán ráérzünk az ízére idővel, és már nem fáradunk el néhány méter után, hanem kilométereken keresztül leszünk képesek egy huzamban dolgozni. Közben beleolvadunk a mellettünk elterülő világban, eltűrjük a zavaró tényezőket.

Ahogy ezt visszaolvasom, nagyon ,,filozofikusnak" tűnik, de olyan egyszerű az egész. Rosszul vagyok, nem látok értelmet semmiben, nem érzem a szikrát, ami rávett eddig, hogy várjam a holnapot.
Várakozás-időszak. A legrosszabb. Morcos vagyok, kedvetlen, és néha ok nélkül is ingerült. De meg tudom magyarázni. Szeretek, és érezni akarom ezt viszont, fázok, hiányzik és ez az őrületbe kerget, nem boldogulok. Csak érezni akarom, hogy nem tud nélkülem meglenni, hogy hiányzom neki, és várja hogy viszont lásson...


,,Isten, ha létezel, mentsd meg a lelkem, ha létezik."
(Vavyan Fable)