2012. augusztus 4., szombat

Valahol a kettő között...

Olyan kevés emberre emlékszünk egész életünkben.
 Ti csak cserélődtök mellettem, megosztottok velem néhány apró szeletet az életetekből, és percek múlva talán már nem is fogok rá emlékezni, pedig nektek lehet fontos volt, amit meséltetek. Fordítva is igaz ez. Mesélek nektek néha, ráveszem magam, hogy szóljak hozzátok, de talán nem is lényeges az egész erőfeszítésem, mert nemsokkal később ismét megkérdezitek, hogy hogy is hívnak engem... És olyankor valahogy elmegy a kedvem az ismerkedéstől.
Ha valakit egyből találok, akivel el lehet beszélni a  világmindenség dolgiról, (egy Batmannel vagy egy Dagitökkel)azt igyekszem megbecsülni.
Néha kedvem van mindegyikőtöket nézni messziről, és elgondolkodom milyen személyiség rejlik a  külső mögött. Megértenétek azokat a  dolgokat amik számomra fontosak, és hogy én megérteném-e a tiéteket? Ilyenkor olyan, mintha egy természetfilmet néznék...
Ritka pillanatokban még a  társaságotokra is vágyom: a  csacskaságokra, amikről beszélhetünk, az adathalmazról ami lényegtelen, mégis kicserélődik a  beszélgetés alatt. Talán arra vágyom, hogy egy lehessek közületek. Aki nem a fantáziájában él igazán, aki szívesen beszél a műkörmökről (holott ez nem így van, nekem aztán elhihetitek), vagy ócska semmiségekről. Ilyenkor úgy érzem közétek tartozom, nem vagyok kívülálló, és van helyem, mert szorítottatok egy kicsit. És utána önszámtamból, vagy kényszer hatására eltűnök onnan, de azon nyomban fel is tölti valaki. Sosem marad üresen.
Erre értem azt, hogy cserélődünk egymás mellett.
 Valahogy kincsként élem meg, ha valakivel igazán önfeledten magamat adhatom. Ha beszélhetek a terveimről, az írásról, a boldogságomról.
Azonban többször vagytok idegenek számomra. Gyakran azt veszem észre magamon, hogy inkább nem ülök le a buszon, csak ne kelljen hozzáérnem egyikőtökhöz sem. Azt hiszem azonban ez nem teljesen abnormális viselkedés. Még nektek is vannak hasonló korszakaitok. Mikor legszívesebben bömbölve hallgatjátok a zenét miközben becsukjátok a  szemeteket, mert nem vágytok semmire, csak arra, hogy távol legyetek a tömegtől.
Nos, én úgy érzem, valahol a  kettő között állok jelenleg, és csak ti döntitek el, hogy merre vagyok képes billenni.