Nem süt olyan erősen a Nap. Még a bőrömet felmelegíti ugyan, de valahogy elfér egy pulóver vagy egy meleg sál. Ahogy a napkorong is elfárad őszre, velem is ez történik. Már nem is várom annyira az őszt... Megkeseredés, gyengeség, fáradtság. Zavart vagyok. Nem értem... Nem értelek... Hogy kellek-e vagy sem, akarod-e azt mindet, ami én magam vagyok, vagy csak a felszínt, amit először megismertél.
Közhely, hogy tömegben is érezheti magát egy ember egyedül, mégis igaz. Kicsit fázok, kicsit melegem van, kicsit remeg a gyomrom. Gyógyulatlan sebek elfedve egy kis mázzal, néhány uncia festékkel és pár ragtapasszal. Aztán jössz te, feltéped a ragtapaszokat, elkened a festéket, én pedig védtelen maradok ellened, ellenük, magam ellen.
Először jön a döbbenet, tudod, aza fajta hitetlenség, ami elveszi az ember aznapra összekuporgatott összes jó kedvét. Majd következik a harag, a mindent felemésztő düh, mikor legszívesebben felégetnél magad körül mindent, és besóznád az egészet, majd az utálat magad iránt újra és újra... A végső stádium a szomorúság. Egy lelkiállapot, ami felszínesen ugyan meghatározható, de nem megérthető ezek alapján az a fűtépkedős elkeseredettség.
Most fája szemem...
