A köd fátyolként lebeg a göröngyös talaj fölött. Lábammal taposok utat benne, talpamat felsérti olykor a megmaradt kukoricacsonkok háborítatlan rothadása. Rajtam csak egy hosszú, fehér hálóing van, és morbid módon az jár az eszemben, hogy ha valaki most a vonatablakból felém pillant, azt hiheti: szellem vagyok.
A tél első mínuszai reszketésként jelentkeznek, de én csak taposom tovább a
ködöt, amiben olyan nehezen kapok levegőt, mint a fürdőszobai, átvághatatlan párában.
Egy varjú károgva szegődik a nyomomba. Ugrál egyik földkupacról a másikra, mintha a bokámba akarna harapni.
Futni akarok, de tudom, hogy ez csak egy lehetetlen álom, és egyszer úgyis felébredek, nem fájhat, ha megcsíp. Arra gondolok, reggel meg kell néznem Krúdy Álmoskönyvében, mint jelent varjúval álmodni. Azt sejtem, nem túl jót.
Ahogy sétálok rendíthetetlenül, egyszer csak a földön meglátok két tornacipőt. Lábamat beléjük dugom. Fájnak már a vágások.
A fájdalom tudatosulásával megbotlom. Elhasalok, könyökömet végigszántja egy elszáradt kóró, térdeim mélyen a nedves földbe fúródnak. Az álom nem szoktak fájni, nem igaz?
Hogy kerültem ide?
