Tenyeremet a hideg festékbe mártom, és benne tartom néhány másodpercig. Élvezem, ahogy a piros és kék színek elkezdenek összefolyni kezem éleinél, és lassan átveszik a hőmet. Aztán lassan felemelkedem, a festéket végigcsöpögtetem a tölgyfapadlón, egészen a kifeszített vászonig. Nincs célom, elképzelésem. Csak kanyargós vonalakat, egyeneseket húzok az ujjaimmal, miközben az óriási műterem visszhangzik a csendtől. A csend, a szótlanság tud visszhangozni egyáltalán? Én most úgy érzem. Csontjaimban rezonál vissza.
Én pedig végtelenül élvezem ezt. A mennyezetig érő ablakokat sarkig kitártam korábban, így a hideg szél most ki-be jár szabadon, ahogy az én gondolataim. Néha meglibbenti fehér ingem alját, végigszánt meztelen bőrömön, és megborzongok. Élek...minden magyarázat, és kétségbeejtően megfoghatatlan ,,ars poetica" nélkül.
Behunyom a szemem, mikor meghallom az első egy-két esőcseppet az ablakok mellett a padlóra hullani.
Lábujjhegyre állok, kezeimet a fejem fölé emelem. Szeretem azt képzelni, hogy táncolok. hogy minden porcikámban megremeg az élet. Érzem, ahogy alkaromon végigfolyik a maradék festék, könyökömnél egy pillanatra megreked, majd az esőcseppekkel egy ütemben kezd el lecsöpögni a meztelen lábfejem mellé.
Szeretem, hogy senki nem ismeri a műtermet. Hogy csak én tudom, a sárga köves utat kell követnem, mint Dorothy-nak...
