2014. december 3., szerda

Lapszélekre

Furcsa. Egyre kevesebb dolgot osztunk meg egymással. Néha rám tör a hiányérzet, hogy de jó lenne csak még egyszer felhőtlenül gázolni a falevelekben, de tudom, hogy ideje mindannyiunknak felnőni, előre szegett fejjel harcolni a velünk szembe jövő problémákkal, és megnyugszom. Mindenkinek a saját életét kell élni, saját magát kell minden áron boldoggá tennie. Már csak a napokat számolom egy saját házig, családig, karácsonyfáig, gőgicsélő gyerekig. Miért ne tenné ezt más is? Mindannyiunknak magunkért kell élnünk, és léteznünk! 
Jó érzés, hogy idegenek is megnyílnak előttem, hogy elárulják a titkaikat, amiket utána én féltve őrizgetek, mint mindig. Ilyenkor eszembe jut, hogy soha, senki nincs egyedül, csak akkor, ha ő maga magányos akar lenni. 
Önkéntes száműzetésünkben gyakran elfelejtjük, hogy egy nagy világ részesei vagyunk. Hogy az emberek körülöttünk csak olyanok, mint te, vagy te, vagy te, vagy akár én...
És idővel, ahogy rájövünk ezekre a sorsfordító, és formáló gondolatokra, megtanuljuk megbecsülni a lopott pillanatokat. Egy véletlen találkozást, néhány perc beszélgetést telefonon, egy barátságos ölelést, vagy egy kávét. Ezt a kávét pedig mindig egy mosolyogni való emlék kíséretében iszom meg, ami nem más, mint hogy: ,,Keserű, mint az életem." És az emlékektől nevetnek kell, hiszen az élet nem keserű, és ,,nincs rossz kávé, csak akarat-gyenge ember."  

Lapszélekre.

Untitled