Mindenki fülében fülhallgató. Hallhatatlan kakofónia, ami elválaszt minket egymástól. Az én fülemben is Szabó Balázs és a bandája duruzsol most éppen, miközben nézem a szemben ülőket. Mindenki távolságot akar tartani, meghagyni maguk között azt a féltett három lépést. Milyen lenne kicsiny hazánk, ha csakúgy, mint a franciák, közös piknikeket szerveznénk a szebb parkokba, vagy esténként egymásra találnánk eldugott kocsmákban?
Általában van bennem egy olyan érzés, hogy nehezen kedvelnek meg az emberek. És mikor ezt valaki csupán néhány szóval megcáfolja, úgy érzem, már nem is akarom a fülhallgatókat. Szeretem az embereket. Azokat, akik mosolyognak egy üzenet elolvasása közben a villamoson, akik megtartanak egy ajtót, akik kedvesen beszélnek másokkal...
Miért nem lehetünk mindannyian ilyenek?
Gyerekként néhány osztálytársammal előszeretettel játszottunk olyat, hogy ha három kívánságunk lehetne, mi volna az. Az utolsót mindig félve mondtam el. Én mindig csak békét akartam. A második ma már az lenne, hogy tudjak hinni úgy az emberekben, mint akkor, mikor azt képzeltem, képesek vagyunk a békére.
Szeretném, ha ez a mai nap lenne ehhez az első lépés.
