A nevem Veronika. Zugíró vagyok.
-Szia Veronika!
Néhány éve kezdődött. Eleinte csak szavak, aztán már rövid, hosszabb mondatok. Akkoriban durvult el a helyzet, mikor egész oldalakba vetettem bele magam. Aztán meg... tudjátok hogy van ez... Egyik fejezet jött a másik után, bejegyzés bejegyzést szült. De ezt nektek pont nem kell bemutatnom. Azóta nem tudok leállni. Viszketnek az ujjbegyeim és nem tanácsos hozzám szólni azelőtt, mielőtt néhány oldalnyit le nem gépelek. Ugyanis harapok. Szó szerint, nem ám csak képletesen!
Szégyenkezve vallom be, hogy a fiókomban jó pár megkezdett novella meg regény hever beporosodva. Csak arra várnak, hogy vegyem elő őket, de gyakran nem megy. Újak után áhítozom. Sosem érzem azt, hogy elég volt... Ti is így vagytok ezzel? Látom, páran bólogattok a székeiteken...
A terapeutám, Hale ébresztett rá arra, hogy igen nagy bajban vagyok. Megmosta a fejem, majd hozzám vágta a tollam és a füzetem. Káromkodott is.
Eleinte fájt folytatni a megkezdett sorokat. Bántotta a szememet a monitor kékes fénye, minden billentyű leütésénél szúró fájdalmat éreztem szívtájékon. Azt hiszem akkor ébredtem rá, milyen jól esik ez a fájdalom, és hogy ez a terápiás csoport is teljesen felesleges. Nem akarok leszokni. Inkább még többet írok, addig még az ujjbegyeimről le nem kopnak a kis ráncok.
Veronika vagyok, és író. Minden tettem ebben gyökerezik.
