2015. augusztus 7., péntek

Vászon

Mi nők, menthetetlen és érthetetlen igénnyel vagyunk a romantika iránt. Talán a lélek finom rezdülését tartjuk így kordában. Vagy a mindennapok keserűségeit maszatoljuk el, mint egy olajfestményen a fekete pacákat, melyeket véletlenül ejtettünk a vásznon. De a maszatok idővel benövik a képet.
Akár az ájulás. 
Így kell valaki helyettünk, aki új, hófehér vásznat állít elénk. Ha pedig ezt A férfi nem teszi meg, a festék csak folyik ránk, mint egy újonnan megnyitott csatornából. Először csak a kézfejünket, a csuklónkat, a könyökünket borítja el. Aztán szép lassan tócsákban csöpög a lábunkra, felkúszik a bordák létráját, a gége gödrein. Be a száj üregébe, az orr nyílásaiba. És végül a szemek. Az a legijesztőbb. Mert mikor a sötétség leheletvékony ujjai elveszik a látásunkat, már az új vásznat sem láthatjuk többé. 
Minden. Egyes. Nap. Minden egyes nap, csak egy kicsi törődés kell. Egy őszinte mosoly, kis kedvesség, gondoskodás. Minden léleknek szüksége van az ápolásra, hogy egészséges maradjon. 
Tudjuk mi. 


Hiányzol. TE. És senki más. 


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése