Mondták már páran, hogy engem nehéz kiismerni. Sosem értettem őket. Nem vagyok én bonyolult, sőt...talán túl egyszerű is. Egyetlen mondatban meg tudtam fogalmazni ma, hogy milyennek is érzem magam: ,,Én csak azt akarom, hogy szeressenek, és hogy ugyanezt nekem is engedjék". Semmi több... Ennyire egyszerű volnék, az apró, de annál több ,,igényemmel" együtt, -ahogy már sokszor megkaptam... Fogalmam sincs, mit jelent, ha valakinek ,,igényei" vannak.
Ha a fogalom tartalmazza az együtt sétálásokat, az éjszakai beszélgetéseket, vagy a hülyeségeim eltűrését, hát... megtaláltam azt, aki mindezt elfogadja, és nem hánytorgatja a szememre, mint valami rossz tulajdonságot.
Megvan a gyomorideg, a pici remegések, a fülig érő vigyor, a ...vadalmaság, ahogy előszeretettel fogalmazok. Érzem a szerelem illatát, mint ami körülölel meleg karjaival, és magához szorít, mintha értékes volnék. Függője vagyok ennek az érzésnek. Ülök a papírlapok fölött, és zenék jutnak az eszembe, amiket az első találkozásokkor hallgattam megállás nélkül, és csak ezek címét, vagy mondatait tudom lefirkálgatni, semmi mást. De úgy gondolom, jó ez így. Sőt! Még sosem volt jobb.
Élvezem még azt a keserédes fájdalmat is, amit az elválás okoz, mert tudom, hogy van miért visszajönnie. Nálam hagyott valamit, és én is nála... És vissza fog jönni...
Persze az agyam hátsó részét, mint egy állat, kapargatja a félelem, hogy már nem marad meg nekem sokáig, de szerintem ez természetes része a szerelemnek... Elfogadom, és még ha néha meg is tépáz, tárt karokkal fogadom, mert ez is a része ennek a ,,csodának".
Most ismét jön a várakozás időszaka, majd a boldogság, mikor meglátom a kapumban ácsorogni...
