Szeretem magamnak ismételgetni:,,Mosolyogj, ne lássák rajtad...", mert úgy gondolom, hogy egy idő után talán tényleg elhiszi a lelkem, hogy boldog.
Vannak hullámvölgyek, és mikor ezek aljára kerülünk, azt kívánjuk, bárcsak lenne egy sötét szobánk ajtók és ablakok nélkül, ahol a fejünkre húzhatjuk a takarónkat, és nem törődünk semmivel, csak magunkkal.
Mostanában még inkább előjött bennem az undor irántatok. Talán velem van a baj...Nem tudom... Addig minden rendben van, míg nem ismerlek titeket. Addig azt érzem, kötelező vidáman cseverészni, megkérdezni, hogy érzitek magatokat. ám ahogy egyre inkább tudom, kik is vagytok, a mocskotokra is fény derül... Amikre pedig nem vagyok kíváncsi. Egy fikarcnyit sem... Minél inkább belátok a maszk mögé annál kiábrándítóbb a tudat, hogy a legtöbb ember egyforma... Féltékeny, irigy, és álszent... A szavak legpontosabb értelmében.
Ahogy a Született feleségekben olyan előszeretettel emlegetik, mindenkinek van valami piszkos titka, amit nem szeretne, hogy napvilágra kerüljön.
Nem tudok rátok úgy nézni mint régen. Látom a megcsalásokat, a megcsalatásokat, a hazugságokat, a kérkedést és szégyent...
Nem jó ez így.
Jobb volt tudatlanul tengődni a semmiben, értékelni, ha szépen szóltatok hozzám, kicsit duzzogni, ha csúnyán. A közöny, amit most érzek, talán a legrosszabb, amit kiválthattok belőlem. Nem érdekel mi van veletek, nem érdekeltek ti magatok, és a problémáitok sem... Egyszerűen hagyjatok, legalább egy kis időre. Ne kelljen azzal foglalkoznom, hogy fent tartsam az álarcot, hagy engedjem le, ha tovább nem is, csak néhány percre. Aztán újból kezdődhet a rejtőzködés...
,,Mindannyian álarcot viselünk, minden nap, és néha annyira belefeledkezünk, hogy elfelejtjük, kik is vagyunk valójában. És néha, ha szerencsénk van, jön valaki, aki megmutatja, hogy kik akarunk valójában lenni, hogy kinek kellene lennünk."
Nikita c. film
