,,Meghal a falon az árnyék.Könny csordul üres repedésben. Tócsába hulló fájdalom...Megfulald saját tengerében"Számomra az írás, még próbálkozás, szárnybontogatás, de egyszer szeretném, ha valaki büszke lenne arra, hogy olvasta a soraimat, hogy a könyvem a polcáról néz vissza rá. Nem hiszem hogy sokra vágyom. Csak a szívemet szeretném a betűkbe tenni...
Mikor elolvasok egy könyvet, utána sokszor csak tartom a kezemben, és emésztgetem ami benne volt. Jó érzés... Valami teljességet ad, mintha egy picivel közelebb kerültem volna ahhoz, ami az írás lényege.
Néha azomban csak ülök a papír, vagy a billentyűzet felett, és nem jut eszembe semmi. Talán túl görcsösen szeretnék valami jót. Senki nem elégedett azzal, amit alkot. Mindig csinosítgatná, változtatgatná, de utána már valahogy nem az igazi. Túlságosan mesterkélt. Túl szoborszerű az egész, és már el is vesztette a varázsát.
Minden vágyam, hogy írjak, amíg a kezem el nem kopik. Talán soha, senki nem fogja olvasni, ami korábban a fejemben megszületett, majd papíron életre is kelt. De éreznem kell, hogy az agyam megtisztul, mert gondolataimnak csak így marad hely. Így maradhatok csak a realitás talaján...
Most jó ez így. Próbálkozom. Igyekszem.
,,Az írás gyakran nehéz dolog, de az ember néha úgy érzi, hogy elvarázsolták. Mindig biztos voltam benne, hogy a történetek a saját életüket élik, és hogy a világ legfontosabb dolgai közé tartoznak."
(David Almond)
