Meleg van. A sálat kiveszem a nyakamból és a táskába gyömöszölöm. A zipzárat már megint nem tudom összehúzni-fújom ki bosszúsan a szememből a hajam. A fülemből is kiesik a fülhallgató, a zene megszakad, beszűrődik a villamos zaja. Egy terhes nő telefonon sorolja, mi mindent vásárolt a vacsorához, egy középiskolás pár hangosan smárol mellettem, távolabb pedig egy idős nő a cipőjébe gyűrődő harisnyáját igazítja.
Mosolyognom kell, mert minden alkalommal, mikor tudatosul bennem, hogy mennyien vagyunk ebben a városban, felébred bennem a kíváncsiság, hogy vajon ki, hogyan él? Másnak is van-e a polcán lila virág, és van-e valaki akinek hiányoznak a papagájai?
Visszadugom a fülembe a fülhallgatót, és nézem a magasban nyújtózó panellakásokat. A szürkületben egy-egy lakásból éles fény árad ki melegen, másoknál csak a tévé kéksége nyújt világosságot. Várom már, hogy leszállhassak. Megfordul a fejemben, hogy megteszem a következő megállónál, és sétálok hazáig, de végül maradok. Túl nehéz a táska, én meg fáradt vagyok, de megígérem magamnak, hogy holnap, vagy holnapután járok egyet.
Még három megálló, nyílik az ajtó, én pedig leszállok. Csak egy perc, és nyitom a lépcsőház nehéz ajtaját. A pincéből dohos szag árad fel, de belevegyül egy lakás vacsorájának illata. Valami fűszeres lehet, mert egyből összefut a nyál a számban. Csak néhány lépcsőfok, és nyitom az ajtónkat. Nem a mi nevünk van rajta, de a lényeg mögötte van: hogy mi ketten élünk itt, és nem más. Ahogy belépek a lakásba, már úgy látom, minden mi holmink. A gyertyák és a füzetek, az őrölt kávé, a kép a polcon és a párnák. Mosolyogva jössz elém, átölelsz, azt mondod, jó az illatom, és megcsókolsz.
Jó veled. Esténként erősödik fel ez bennem, mikor nézem, ahogy ráncolt homlokkal olvasol, vagy nézed a híreket. Ha lehunyom a szemem, már minden vonásodra, az összes anyajegyedre emlékszem. És ezekben az esti órákban pontokba szedem, hogy miért vagyok boldog. Egyik jön a másik után, figyelem, ahogy a lámpa fénye körberajzol. Szeretem már a lakásunkat is, és bár sokszor hiányoznak azok a napok, mikor csak mi voltunk ott egymásnak, ugyanúgy rajongok az együttélésünkért is. Most már melletted fekszem, hallgatom, ahogy horkolsz és legszívesebben átgurítanálak az oldaladra, hogy csönd legyen, de nem teszem, mert jó hallani, hogy alszol. Hogy épp pihensz és reggel talán már a torkod sem fog fájni.
Örülök, hogy megtaláltál. Ígérem, meg is javulok majd, erősebb leszek és kevesebbet fogok aludni, nem leszek olyan gyakran nyűgös, és igyekszem nem azonnal megsértődni, ha nem úgy szólsz hozzám, ahogy szeretném. Nem vagyok tökéletes, de azt hiszem nem is kell annak lennem. Azt olvastam, hogy az emberek a párjuk tökéletlenségét is ugyanúgy szeretik, mert az is a másik része. Lassan elfogadom azt is, hogy neked úgy vagyok szép, amilyen vagyok. Úgy tanítasz jobb embernek lennem, hogy még csak nem is tudsz róla.
