Ma nyitott szemmel jártam. Úgy néztem meg a lányokat, hogy nem voltam irigy rájuk. Egyszerűen próbáltam meglátni bennük azt, amit mások hibának vagy tökéletlenségnek mondanak. A legnagyobb gondjaim mindig abból adódnak ugyanis, hogy alacsony az önbizalmam. Kritikus szemmel nézem magam a tükörben, és hiába értek néhány dologhoz jobban, mint az átlag, nagyon ritka, ha jól érzem magam a saját bőrömben.
Ám most, ahogyan figyeltem a villamosra váró nőket és lányokat, egy valamit nyugodtan konstatáltam: senki nem tökéletes. Valaki túl alacsony, más túl magas. Ennek a lánynak nem áll jól a hosszú haj, neki pedig túl nagy az orra. Lehet gonosz dolog ez, de néha pont arra van szükségünk, hogy ráébredjünk, úgy, ahogy mi magunk, úgy senki más sem tökéletes. Mindenkiben van valami szép, amin megakad a férfiak szeme, amire büszke lehet, és amit kiemelhet.
Furcsa ez a ,,csajos" beszéd épp tőlem, nem igaz? Pont tőlem, aki megállás nélkül tömné magába a kaját egy-egy The Walking Dead rész közben, akit gyereknek neveznek a Batman-mániája miatt, vagy megszólnak a káromkodásaimért. De higgyétek el, én is tudom, milyen nőnek lenni, mennyire nehéz folyton megfelelni, milyen rossz magunkat másokhoz mérni:
Vajon vagyok olyan szép, mint ő?
Vagyok olyan jó, vagy tehetséges, mint mások?
Megérdemlem én azt, amim van?
Ezért van szükségünk a bókokra. És hiába tudjunk, hogy van nálunk, szebb, csinosabb, vagy okosabb, arra van szükségünk, hogy mi legyünk az egyedüliek, aki körül a másik világa forog. Talán túl sok romantikát nézünk és olvasunk, vagy egyszer-egyszer hisztizünk, de ez mind azért van, hogy figyeljenek ránk és megértsék, mi kell nekünk.
Huhh, ez egy kicsit ,,cosmo-sra" sikerült poszt lett, de nem bánom. Szeretem, hogy nem vagyok egyedül a gondjaimmal, és hogy nem csak bennem lakik egy ocsmány, zöld szemű szörny...
