Mozgásban

Meséltem már? Ja igen-csapok a homlokomra, hát persze hogy nem, hiszen nincs internetem egy hete, így ide sem tudok pötyögni.

Szóval készítsd a dobpergést, a pezsgőt meg a konfettit, mert nagy bejelentésem van számodra: Összeköltöztünk L-lel. Igen, igen, az összes ruhával, bugyival meg fonallal együtt, amik eddig odahaza egy-egy szekrényben rejtőztek.

A sarokban az apró piperéim mellett ott állnak katonás sorrendben a holmijai: parfüm, fésű, krémek. A másik oldalra kerültek a nyakkendői, ide pedig már felrakta a könyveit is. Az alatta lévő polcon vannak az enyémek. A konyhában a bögréink egymás mellett, a tányérok ott száradnak mosogatás után. Most már mondhatom nyugodtan, hogy együtt élünk. Még csak szombat óta, de mégis...! Az apró lakásban már a mi illatunk keveredik. A falakról hiányoznak még a fotók és a képek, de egy helyen már feltűztük a mozijegyünket meg az üzenetét, amit a zoknimba rejtett.

Még furcsa, hogy ennyire csend van, de a sarokban álló gitárok hamarosan betöltik a teret. Nem jár erre villamos, az utca némaságba burkolózik, így furcsa, hogy hallom a saját légzésemet.

Jó érzés, hogy már nem kell azon aggódnunk, hogyan és mikor érek haza. Szeretem biztosra tudni, hogy mellette alhatok el, reggel pedig a karjaiban ébredek.

A munkából délutánonként villamossal megyek haza. Csak tíz perc. Hát el tudod ezt hinni azután a sok-sok órányi utazás után? És mikor az ajtót kinyitom, ott van ő, tanul vagy épp a kávéját főzi. És akkor hirtelen minden gond, ami addig kavargott a fejemben, egyszerűen csak eltűnik, mintha soha nem is lett volna. Néha megkérdezi, mikor este összegabalyodva ülünk az ágyon, hogy miért nézegetem olyan kedvtelve. Ilyenkor csak mosolygok és megrázom a fejem, mintha nem is lenne fontos az ok. Pedig hát az! Azért figyelem, mert rögzítem minden vonását, felidézem magamban újra és újra, hogy másnap a szerkesztőségben el ne felejtsem. És ilyenkor hitetlenkedek magamban egy sort, hogy milyen gyorsan és csodálatosan történt minden köztünk.
Azt mondják az összeköltözés nagy dolog, és annak is érzem, de jó értelemben, hiszen nem kellett semmiről lemondanom emiatt. Alkalmazkodunk és idomulunk egymáshoz, bár az éjszakai hajszárításokat és a korai keléseket még fogadtuk barátainkká. De hálás vagyok érte, hogy noszogat a torna és az írás miatt, hogy horgoljak meg olvassak. Ilyen a szép szerelem nem? Mikor támogatjuk egymást és még akkor is hajtjuk, ha a másikat, ha az csak vonszolná magát egész nap.
Kicsit hiányzik az Otthon, ami még anyát meg apát jelenti, de tudom, hogy bármikor hazamehetek, ehetek egy kis húslevest, és megtudhatom, épp mit csinál a szomszéd. 
De olyan jó érzés, hogy esténként főzhetek az apró konyhában, hogy már az én sütőkesztyűm lóg egy fogason, hogy a mi közös szennyeskosarunk van a mosdókagyló alatt...! Minden olyan otthonos, békés. Ez csak a mi kettőnké. Úgy, mint a szerelem. De hát ez az egész abból fakadt.... :)