Gyomor görcsbe feszül, nem enged. Az ember ilyenkor sem inni sem enni nem bír, pedig már érzi, hogy émelyeg. Könnyű látni magunkban és magunkon a hibákat, csak változtatni nehéz rajtuk. Akarhatjuk azt foggal-körömmel, vagy ha szentimentálisak akarunk lenni, akkor szívvel-lélekkel, de nem úgy megy ez, mint valami ponyvaregényben. Miszerint a főhős kigondolja, hogy másnap reggeltől megváltozik: nem rágja majd a körmét, csavargatja a haját, vagy hajtogat élére mindent, mikor ideges. A személyiségbeli változások ugyanis nem ilyen egyszerűek. Szét kell szedni hozzá a lelket apró darabokra. Miszlikbe cincálni, aztán újra összerakni, csak már a problémás részek nélkül. Közben meg megpróbáljuk nem elveszíteni azt, akik vagyunk.
Változni csak egy-egy emberért érdemes. De támogatás nélkül vajmi kevés esély van a sikerre. Mindenki ismeri az érzést, milyen az, ha fel akar szívódni, elvándorolni, soha nem létezni többé, majd rájön, hogy akkor sem tudna elmenni, ha nagyon akarna, mert nem képes elsétálni, csak a szomszéd utcáig. Mint mikor egy kisgyerek világgá megy, de mindvégig azt kívánja, bárcsak utána mennének...!
Életünk során megannyi dolog okoz fájdalmat, és nem csoda, hogy egy idő után csonthéjassá növekszik a szívünk, amit fel kell törni, hogy újra hús-vér szerv legyen. Aztán ha már ez megvan, akkor sérülékennyé válik, könnyebben bevérzik. A legapróbb vágástól és bemetszéstől is. Szavaktól, idegen nevetéstől...
Felnőttként érezzük azt igazán, mennyire szeretnénk egyszer-egyszer újra gyerekek lenni. Elbújni egy takaró alá, aludni egész nap, nem dolgozni vagy iskolába menni. Csak feküdni mozdulatlanul, számolni a szobában visszhangzó lélegzeteket, benntartani azt, amíg elkap a szédülés. Megfeszíteni a saját határainkat.
Aztán megkeményedni, újra lerúgni a takarót és kitárni az ablakokat. Ahogy öregszünk ez azonban egyre nehezebb. Visszaverődnek a szavak, akárcsak a lélegzetek. Újra meg újra megkongatnak bennünk valamit, ami összeszorít odabent és nem enged.
Mantraként pedig csak annyit hajtogatunk: megéri változni!
