Azt hiszem igazad volt. A pillanatnak kell örülni, nem rágódni azon, mi lesz majd évek múltán. Megélni azt, amit kapunk az élettől. Ez a legfontosabb. Talán csak annyi mentsváram van, hogy minden nő ilyen. Tervezünk és fejtegetjük, vajon mindent jól csinálunk-e, vagy út közben el-elrontunk lépéseket, mint egy rosszul összehangolt koreográfiában?!
Azt hiszem megy ez a boldogság dolog. Arra gondolok, hogy úgy vagyok jó neked, ahogy vagyok, és igyekszem nem kételkedni abban, hogy szépnek tartasz, hogy jól érzed magad velem. Meg akarok élni minden pillanatot veled: amikor sétálunk a postára, te pedig meg-megcsókolsz, míg várunk a sorunkra; mikor kézen fogsz, és séta közben nézzük az öreg házakat a betört ablakokkal; miközben mellettem olvasol, és a fáradtság elaltat, de még utolsó gondolatommal a karodnak dőlök. Éjszaka pedig álmodban is megcsókolsz, azt suttogod, hogy szeretsz, és én boldog mosollyal süppedek vissza az álomba.
Minden emlék, minden, ami velem történt, mielőtt megismertelek, olyan, mintha nem velem, hanem valaki mással történt volna. Mintha kívülről figyelnék valami el-elcseszett filmet. A valóság sosem volt még ilyen kézzelfogható, mint most, melletted.
Ezalatt a néhány hónap alatt jó dolgokat tudtam meg magamról. Például, hogy bármilyen fáradt is vagyok esténként, szívesen főzök neked, hogy a hétköznapokban is mosolyoghatok annyit, amitől megfájdul a hasam, és hogy képes vagyok nőnek lenni.
Persze sok dolog nyomaszt, sok apróságtól tudnék szomorkodni, de nem teszem. Most van erőm arra, hogy a rossz gondolatokat távol tartsam. Majd ha elgyengülök, ugye segítesz? Ugye átveszed majd tőlem egy időre ezt a nehéz feladatot?
Tudom, hogy mindenben számíthatok rád, és talán már nem is olvasod ezeket a sorokat olyan gyakorisággal, de jó érzés írni Rólad és Rólam.
Így, hát meg is teszem...
