Az egy helyben toporgás egy ideje jól megy nekem. Ne, kérlek ne mondd, hogy telhetetlen vagyok! Tudom én, hogy mi mindenért kell hálát adnom... Azt hiszem egyedül az én hibám, hogy nem követtem a kitűzött céljaimat. Alig írok és nem tudom, hogy ez amiatt van, mert felnőttem és rájöttem: az éhező művész szerepe nem az én formám, vagy csak a gyengeségnek sikerült leterelnie az ösvényről... Picit tanácstalan vagyok. Jó lenne tudni, mi lesz velem.
Hiányzik a billentyűzet ütemes, sürgető kopogása, a kávé íze munka közben, a mindenfelé kiragasztott cetlik, amiken karakterek alakulnak.
Néhány éve az éreztem, van erőm elismerés nélkül is dolgozni. Mostanra azonban kiveszett ez a kamaszkori lelkesedés belőlem, és csak egy üres folt maradt a helyén.
Szeretnék megálmodni egy történetet, szereplők életével játszani, megmozgatni szálakat! Néha olyannyira sürgető bennem ez a késztetés, hogy ordítani tudnék, pedig tudom: semmi nem változna.
A szenvedélybetegeknek azt mondják, az első lépés a gyógyulás felé a beismerés. Én egyelőre kerülöm a tükörképemet. Nem akarom belátni, ami nyilvánvaló. Megpróbálom megmenteni azt, ami még megmaradt ebből az egészből... belőlem...
A Nap besüt az iroda ablakán, megcsillan egy pohár víz felszínén. Most úgy érzem, két-három napig szeretnék ülni egy meleg pléden kint a szabadban, miközben magam előtt a laptopon oldalakat töltök meg szöveggel. Ha elkezdeném, talán lenne is bennem annyi, hogy ezt megtegyem. Talán jönnének a mondatok, mint ahogyan most is, vagy a minap, mikor egy élet kezdett el kibontakozni a fejemben.
Szeretném látni magam előtt, hogy alakul az életem valamerre, hogy lehetőségem van végre kész kéziratokkal ,,házalni" kiadóknál, vagy ölni bele a megmaradt kis pénzemet egy megjelentetésbe.
Hiányzik az írás, a délutánok, mikor nem létezett más, az utazások, amik alatt nem is láttam az utat, csak terveztem egyik mondatot a másik után, esténként pedig tágra nyílt szemekkel figyeltem egy-egy légy körözését a lámpa körül, miközben olyan helyeket láttam magam előtt, amik nem is léteznek.
Hiányzok saját magamnak. Már ha érted, mire gondolok! Azt hiszem idővel annyit alakultam, hogy már nem volt hely ezeknek a ,,fölösleges" dolgoknak. Ma már nincs időm álmodozni, a távolba révedve ábrándozni.
Kegyetlenül pocsék érzés beismerni, hogy a mókuskerék engem is szép lassan bedarál, hogy az a szenvedély, amit olyannyira kedveltem, most valahol mélyen porosodik, és nem ragad tollat.
