2012. szeptember 22., szombat

Elcseszett kis formája a feszegetésnek

Érezted már valaha azt a  kséztetést, hogy ordíts? Hogy olyan igazi torokszétszaggató erővel engedd ki a hangod? A mellkasodat valami feszegeti, mintha izgulnál, de ez kellemetlenebb.Lassan terjed szét egy pontból kiiundulva, valahol szívtájékról. Nehezebben tudsz nyelni, nehezebben lélegzel, és talán még a  felsőtested is megemelkedik az ágyról. Ez is a ,,szenvedés" egy formája. Igazán elcseszett, de tökéletes formája.
Soha nem volt még alkalmam, hogy ilyenkor az ösztöneimre hallgatva kiengedjem a  hangom. Inkább összeszorítottam a fogaimat, az állkapcsom fájdalmasan tiltakozott a  hallgatás ellen, és én mégis nyugton maradok. Csak a feszítő érzés maradt meg, semmi más. Aztán majd lassan az is elcsitult, héhány gondatlan, kóbor könnycsepp maradt utána a szemzugban, meg az emléke, hogy megint elmulaszottam megtenni az ordítást. Pedig talán könnyebb lenne hallgatni a késztetésre, könnyebb volna nem megálljt parancsolni valaminek, ami erőszakkal kikívánkozik.
Szeretnék egyszer, csak egyszer nem arra gondolni, hogy valaki meghall. Hogy addig ordíthatnék, míg a levegőm el nem fogy, vagy be nem rekedek. Aztán utána csak állnék és hallgatnám a csendet magam körül, nem figyelnék arra, valaki jön-e felém.
Csak egyszer...hogy tudjam, AKKOR milyen volna.

.katéter a szívemben.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése