Ma közel merészkedtem. Éreztem valamiféle vonzást, egy erőt ami arra késztet, mennem kell, be kell pillantsak a kerítés rései között. Megigéző. Nincs ott egy lélek sem, csak fák, egy nagy ház átlátható ablakokkal, gyökerek a kerítésbe fonódva, indák melyek utat törtek maguknak növekedés közben. Minden csupa gaz, de ha az enyém lenne az a terület, akkor sem írtanék ki egyetlen fűszálat sem. Azoknak megvan a helyük, a maguk ,,rendeltetése" Nem. Nem nyúlnék hozzá, tudom. Hagynám, hagy nőjön minden a saját maga útján. 
Egyszer szeretnék bemenni abba a házba. Körülnézni, hogy belül is olyan varázsos-e, mint kívülről. Még a gyomrom is összeugrott izgalmában. Még sosem voltam olyan közel.
Eltűnt a régi lovaskocsi-kerék, ami szinte már beépült a drótkerítésbe. Mintha megfosztottak volna valamitől... Van egy régi, zöld palából készült kocsifeljáró, az oda vezető út szinte mindeg falevelektől tarkított, lényegtelen, milyen évszak van éppen. Ad neki valamiféle borzongatást...
Olyan mintha vonzana magához, mintha valami rendeltetése lenne annak, hogy oda bemenjek. Még nem éreztem magam így soha. Egy ilyen házba lehet beleképzelni szellemeket, zongorát, törött üvegcserepeket, tragédiákat, hintákat és cselédeket. Se nem új, se nem régi. Ha tudnám, ki a tulaj, talán már rávettem volna magam, hogy megkérjem, engedjen be legalább annyira hogy körülnézzek.
Annyira vágyom utána. Szinte hihetetlen a sóvárgás amit érzek.
Legszívesebben arra sétálok, mindig bebámulok, hátha látok valami újat.
Most, hogy elkezdtek a falevelek ritkulni, észrevehető néhány ,,számomra" újdonság: egy leveleket már nem ,,szülő" fa, odúk a fakérgen, hogy be lehet látni az ablaküvegen keresztül, feltárva hogy semmi berendezés nincs odabent.
Varázsos.Egyszerűen vonz, mint egy mágnes, nem tudok neki ellenállni. Ha lehetne, minden zugot lefényképeznék, mindent elraktároznék.
Nem tudom. Valami dolgom van odabent. Vagy talán egy előző életem...
