2012. szeptember 24., hétfő

Egy gombóc közepén...

Mert ennyire egyszerű kicsinek érezni magam, jelentéktelennek. Talán 12 óra is volt, míg jól éreztem magam. Megint nem vágyok másra, csak hogy holnap ne kelljen emberek közé mennem, aludni tudjak napokon keresztül, ne legyen muszáj válaszolnom, ha kérdeznek. Csak ennyit akarok. Nem túl nagy kérés. Most itt ülök álmosan, ég a szemem, aludni fogok úgy 6 órát. Aztán felkelek, elindul a reggeli monotómia, fülhallgató a  fülbe betesz...
Talán a  hiány az, ami igazán széttép, ami minden nappal kitép belőlem egy darabot. Viszonylag könnyű megtudni, milyen is vagyok. Végtelenül lojális, szerető, és kis túlzással talán még önfeláldozó is. Mert most is itt ülök... És nem fogok tudni aludni, és már kedvem sincs hozzá hogy a fejemet a  párnámra tegyem, csak ki akarom űznia a gondolatokat, kitépnia  szívemet, egy ládába dobni, lefedni, téglákat rakni rá súlyként, és csak élni úgy, ahogyan mások teszik: szenvtelenül, érzéketlenül, és saját maguk uraként. Én teszem magam kiszolgáltatottá, én teszem azzá magam, ami a tükörből visszanéz rám.
De holnap felszegem a fejem, nem fogják rajtam látni, hogy darabkák hiányoznak belőlem, és végigcsinálom ugyanazt, mint ma, mint tegnap vagy mint tegnapelőtt. De 24 óra múlva ugyanitt leszek, ugyanilyen szeretre éhesen, kissé megtörten de felépíthatőn.

Szorul a torkom...



,,Jó volna valahogyan könnyebbnek lennem, súlytalanabbnak, száműzni legalább egy kis időre minden gondolatot, belefeledkezni esztelen cselekedetekbe..."

(Szilvási Lajos)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése