......

Telhetetlen vagyok és gyarló. Azt hiszem ez az emberi mivoltomból ered. ,,Az agyam lassan kapitulál" Néha kikapcsolnám magam. Legalább lenne egy On/Off gomb rajtam, amivel kedvemre állíthatnám az életemet, a  napjaimat, vagy akár az éveimet. Úgy gondolom, elég gyakran használnám ezt az utóbbi opciót. Már nem is értem mit vártam az őszben. Csak a  hőmérő higanyszála ugrott alacsonyabbra az elmúlt három hónaphoz képest. Ismét belegyalogoltam a szánalomba meg a  szomorúságba úgy, hogy talán észre sem vettem. Most semmiképpen nem tudnám azt állítani, hogy csak magamba beszélem az egészet, mert nem érzem, hogy így lenne akár egy fikarcnyit is.
Vegetatív állapot. Lélegzés. Levegő beszív, kicsit bent tart...pislogás...levegő kifúj... megint pislogás. Parancsok a  testemnek, az agyamnak,a  funkcióimnak. Tudatalatti. Automatikus. nem is figyelünk rá, de mostanában szórakozom ilyesmivel. Lép...lép... levegő ki, majd ismét beszív...
Néha vissza szoktam fojtani az oxigént, figyelem a  másodpercmutatót, hogy meddig jut , míg automatikusan levegő után nem kapok. Vagy várok míg olyan éhes nem leszek, hogy rámtör a  hányinger. Kis fájdalomgombóc a szeretetgombócnak.
Mindent olyan semlegesnek érzek. Ez talán a lehető legrosszabb állapot, a legnehezebben ebből lehet kilépni. A nyugodt béke, meg a hallgatás már nem létezik megint, csak a szorongás, meg a magány, meg minden egyéb amit legszívesebben folyton elkerülnék.
Dehát ezen is át kell vágni, nem igaz?