Fogak alatt elmorzsolt szavakban nehéz megtalálni azt, amit szívesen teszünk magunkévá. Ha kell, erőszakkal nyitjuk szét a záp, tépő, metsző és őrlőfogak halmazát, csak hogy egyetlen kirángatott szóval nyugodtabbá tehessük amúgy satnyuló lelkünket.
Olyan ez, mint mikor hajszál vagy porszem kerül a szánkba. Hiába akarunk tőle szabadulni, meg kell küzdeni vele. Épp így muszáj harcolni a zártsággal és a makacssággal is. Elég, ha egyszer megfogjuk. Utána már könnyű kirángatni az emberből.
Magunktól nem nyílunk meg, hanem rágódunk tovább azon a hosszú gesztenyeszínű hajszálon. Csak azt kívánjuk, kérdezzenek minket, és segítsenek eltávolítani a fekélyesedő makacsságot.
Mindenki szereti, ha felé fordulnak, ha kezek nyúlnak utána, hogy maradásra bírják. De a hallgatás ragacsos egy szörnyeteg. Ágyak alatt lakik, szekrények molyrágta ruháiba öltözik, haját szőnyegrojtokból fonja. Szemei két fekete ónix, de ujjai tompa körmökben végződnek. Nem túl barátságos, de olykor szereti az embereket. A hallgatás nem hivalkodik, nem írja nagy betűvel a nevét, és sokszor nyűgnek érezzük. Máskor kellemes bizsergést húz maga után uszályként, és beborítja vele az embereket.
Önkéntes némaságunkban, amit Tibetben fogadtunk meg, gyakran elfelejtjük, milyen jó is elmesélni, hogyan formált minket az élet fájdalomból, és élvezetből azzá az alaktalan formává, amik vagyunk.
