2015. február 11., szerda

Reggelek szélére

Celluxxal ragasztom magam össze reggelenként. A fáradtság nem akar távozni belőlem, mint valami gonosz szellem, aminek én vagyok a lámpása. Ébredéskor mintákat fest a nap a paplanra, ahogy átszivárog a redőny lécein. Különösen azon, ami eltörött néhány éve a nagy hóviharban, mikor napokig nem volt áram, és úgy éltünk, mint a nomádok. Csak a kecskék hiányoztak. 
És így reggelente mindig eszembe jut, milyen lenne most is csak feküdni egész nap, mint akkor. Abban a néhány napban nem jártak a buszok és a vonatok, így egy takaróba burkolózva ültem a földön, és hallgattam a tél hideg leheletének susogását. Párszor bekapcsoltuk egy elemes rádión a híreket.
Aztán nagy sóhajjal talpaimat a hideg padlóra teszem, és csinálok mindent ugyanúgy, mint minden nap 6 és 7 között. Mosdó, pakolás, öltözés. Monotonitás, amit minden erőmmel igyekszem mégis tarkává varázsolni. Boldogtalanok ugyanis mindannyian tudunk lenni. Boldogok viszont csak kevesen. Én ebbe a maréknyi ember közé akarok tartozni, mert így éri meg felkelni, még annak ellenére is, hogy a szemek égnek a fáradtságtól, és percenként listát állítok össze a kreatív teendőkről.
Ahogy a hét első napján egy szalonban festék és minta került a karomra, véletlenül Veronikának szólítottak. Talán akkor tényleg te voltál ott, és nem én. Talán, de csak talán más is látja, milyen az, ha te vagy jelen, és nem én. 
-Nem lehetnek csak a hétvégék a tieid Vörös, le kell gyűrni a többi napot is!-mondod, miközben körmeidre vékony rétegben kék festéket viszel fel. Tudom, hogy igazad van. És ígérem: erős leszek.