Mindannyian menekülünk valami elöl. Többnyire emberek, helyzetek, döntések elöl rohanunk hátra sem nézve. Felhúzzuk azt a bizonyos nyúlcipőt, és nem vagyunk hajlandóak kardot rántva visszafordulni. A nemlétező visszapillantóban persze látjuk, hogy folyton a nyomunkban vannak a félelmeink, nem tudhatjuk biztonságban magunkat.
Hogy ezek az üldözők hogyan szegődnek folyton a nyomunkba? Időnként púposra gyűlik a szőnyeg, és már nem bír el több alásöprést. Nos, ilyenkor elindulnak utánunk, folyton a lábszárunkba harapnak, mint a veszett kutyák.
Ha most mindannyian a szívetek mélyére néztek, tudjátok jól, hogy valami elöl ti is menekültök. Talán egy családtól, kapcsolattól, barátságtól, munkahelytől, iskolától. Csak ti tudhatjátok. Éppen úgy, ahogy az az én üldözőimet sem ismeri más rajtam kívül.
Mindig megígérem, hogy megvetem a lábaimat a homokban és visszafordulok. De csak állok én is kővé dermedve. Aztán Te, édes meg Veronika megfogjátok a kezemet, és segítettek megismerkedni a nyomomban loholó árnyékokkal. Mert együtt könnyebb, és sokszor úgy érzem, máshogy nem is lehetséges.
Mindannyian várunk valamire. Megváltásra, feloldozásra, segítségre. De meg kell tanulnunk ezt elfogadni, és kérni. Mindig áll mellettünk valaki, ha hagyjuk!
