Sörben áznak fel a szavak. A poharak szélére simulnak az ajkak, mosolyok bujkálnak, mint féltve őrzött kincsek. Cipőm orrára egy elhagyott karszalag ragad, mintha velem szeretne jönni, ki az esőbe. Szabadulna a tömegtől, én azonban maradok. Fiúk és lányok beszélgetnek, kezek érintik meg először egymást.
Nézem az arcokat, látom, lassan mindenki fiatalabb, mint én vagyok, és elgondolkodom rajta, hogy vajon lesz-e egyszer olyan, hogy már ,,ciki" lesz így bulizni, sörözni, meg másnaposnak lenni.
Barátok huppannak mellém, kiabálva mesélnek egymásnak, én meg lehunyt szemmel hallgatom, mint valami békés zümmögést. Nem mindig kell értelmet találni a mondatokban. Csak a hangszínekre gondolok, a szavakban rezonáló kacagásokra. Szeretlek titeket. Az emberek jönnek-mennek, kiloccsantják a fröccsüket, egy-egy korty a nadrágomra megy, de nem törődök vele. Foltok csak. Nem több. Felejteni megyünk, mikor a zenegépbe pénzt dobunk, vagy felveszünk egy darts nyilat. És mint mikor egy kipukkant léggömbből a levegő, úgy távozik belőlünk is a feszültség.
Az asztalon megzörren egy telefon. Üzenetek halmaza. Mosoly nyoma rajzolódik ki a nyakon, a fülek tövében, a száj szegletében. Boldoggá tesz, hogy boldogok vagytok.
