Legszívesebben buborékfóliába csavarnám magam, hátha az megvédene az ütésektől és súrlódásoktól. Persze biztos belém akadna néhány kaktusz, de ha elég sok rétegben van rajtam a fólia, nem érhet baj. Nem is értem, hogy lehetek néha annyira naiv, amennyire. Hogy nem bírok lépést lépés után megtenni önllóan, csak segítséggel. Csak ha valaki a kezemet fogja útközben, akkor érzem magam biztonságban.
De ez nem jó!
A kis pótlék-lelkem lassan fel fog szívódni, megpróbálom magamból kiirtani, mint a legocsmányabb betegséget, mert szükségét érzem. Mert az az egy választásom maradt, hogy elfogadok, vagy feladom. Az utóbbi könnyebb lenne, de butaság. Az előző nehezebb, és az első lépés az hozzá, hogy megkeményítsem magam, hogy megváltozzam valaki olyanná, aki sosem kartam lenni. Akiket lenéztem, megvetettem és elítéltem. De ha az embereknek nem jó, ami most vagyok, majd megváltozom. Majd titokban, a falak között, a lapokon kiélem azt amit ezentúl nem lehet. Amiért kitaszítanak és kihasználnak. Mindenki.
Láttam az este hullócsillagot. Hazudik. Nem teljesít az semmiféle kívánságot. Csak elhúzza az orrod előtt a kívánságkosarat, te kikapod belőle a legkedvesebbet, és senki nem tiltakozik. De mikor már a fagyos kezed átmelegszik tőle, mikor az illata az orrodba kúszik, könyörtelenül tépik száz felé az ujjaid közül. Aztán nem érted, miért vetted ki egyáltalán, ha tudtad, ez lesz a vége.
Nem tudom, hogyan kell taktikusan, hazug módra játszani. Sosem próbáltam. Az őszinte út mindig kedvesebb volt nekem.
Ezúttal le fogok róla térni róla, azt mutatom amit akartatok, amilyenné görcsösen próbáltok formálni. Mert nem akarok tovább magyarázkodni...
,,Adj szót a fájdalomnak; a bánat, amely nem beszél, addig szorítja a megterhelt szívet, amíg az megszakad."
(William Shakespeare)
