2012. december 13., csütörtök

Babrik

Az a romos ház a szomszédban túl csendes. Szeretném hallani benne Babrikot, aki sokszor a lelket tartja bennem. Aki ír egy sms-t névnapozás után, hogy hazaértem-e épségben, akinek az ajándéka a tv-men csücsül. A keserű kávézások mostanában kiestek. Elmaradtak, vagy egyszerűen csak kedvünk nem volt hozzá, nem tudom. De kellemes emlék, ahogy a cukrot felkavartam a műanyag pohár aljáról, édességet várva, miközben ő a piros tornacipőjét lóbálta. Szeretem vele megosztani a kis hülye dolgaimat, elmondani neki, ha már nagyon padlón vagyok és nem bírom.
Aztán fogjuk magunkat, és órákig sétálunk, boltos nénit megmosolyogva. Semmit nem veszünk közben, de kibeszéljük a világ fájdalmait. Akkor úgy érzem, könnyebb a lelkem, mintha kiűztük volna belőle együtt a rosszat. Még ha csak addig is, míg magamban nem leszek.

Az biztos, hogy olyan nénik leszünk, akik a zebrán állva káromkodnak, és nagyokat röhögnek, akiknek macskák fognak mászkálni az ablakpárkányon, akik régi fényképező géppel járják majd egy hippifurgonnal a világot, és csak isszák a keserű kávét szüntelen.
Néha úgy érzem, csak őt érdekli, mi van velem. Akkor is, mikor kint fagy, mikor másnap vizsgázunk de nem megy semmi, vagy mikor a legnehezebb teher van a vállamon.
Most nehéz a szívem, de jó hogy hagy nevetni, meg sírni... mikor mire van szükségem. Olyan nekem mint egy boldogság-pirula.
És az, hogy néha eltévedünk, nem találjuk a célpontot, vagy teljesen mellélövünk, az csak ráadás. Akkor is tudom, hogy ha reggel felkelek, írhatok neki, felhívhatom, hogy megérkeztem a koliba, még ha mindkettőnknek szánalom nyalogatja is a cipője talpát...!