Néha úgy érzem, semmi vagyok. Hogy nem érdemlek könnycseppet, sóhajt sem mosolyt. Hogy csak vagyok a  világban, mint egy üres pohár, és átlát rajtam mindenki. Nehéz a tudat, hogy annyit érek, amennyit. Hogy nem érdekel senkit, hol vagyok, melyik utca porában hagyom a lábnyomom. Kicsit ki vagyok most égve. Biztos leszek jobban, de most nem megy. És nem látom a végét...

Csak aludnék... napokon keresztül tudattalan, nem foglalkozva semmivel. Aztán csak mennék kilométereken keresztül, míg a cipőm sarka lyukasra nem kopik, felváltva innám a kávét meg a bort, vennék be valami boldogságkapszulát, ami helyrerak, ha csak napokra, de akkor is.
Furcsa, hogy egyik napról a másikra hogy meg tudok inogni. Magamban főleg. Még az sem érdekel, hogy lassan elfogy a falaim között a friss levegő. Majd holnap kitárom az ablakokat, engedek a fagyos levegőnek, hogy megtisztítson idebent mindent. Hosszú napok ezek. Szálkásak, fáradtak... Nem tudom, milyen vagyok.
Túl sok bennem a szeretet-igény.
De majd azt mondom majd ha kérdezik hogy vagyok: Jól!