Szétrágott, megtépett

Nincs a zsebemben semmi. Hiába tapogatom, üres.
,,A könyveket jobban szeretem mint az embereket!" Egyébként talán tényleg az én hibám, hogy úgy viselkedik a környezetem, ahogy. Azt kapom, amit megérdemlek. Csak néha érzem, hogy túlcsordulok...

Talán az alkohol maradéka volt, ami engedett bátornak lenni, talán csak már nem tudtam befogni a számat egyszerűen. Mindenesetre a lelkem nem könnyebb még mindig... Talán tényleg a padlón vagyok már... Bírom még néhány napig...vagy nem... Majd kiderül mindenesetre.
Legszívesebben az egész falat átfesteném a szobámban, aztán újra meg újra ecsettel mintákat varázsolnék rá. Kikapcsol, újraindít, mint egy ,,reset" gomb, mikor úszhatok a festékben. Látom, hogy érek valamit, mikor az egész falon valami a kezem nyomán megszületik.
Élvezem, hogy hideg van, hogy a hó a bakancsomra tapad, mert érzem, hogy vagyok.
Sorra égetem el a mécseseket itthon, iszom a bögrényi teákat, meg próbálok boldogulni. Néha jobban megy, mint gondoltam, máskor nehezebben, mint mennie kellene.

Ez nem lett egy összeszedett bejegyzés. Látom, hogy most nem megy úgy, mint máskor. Egyenlőre kifogytam a szóból. Elfáradtam az állandó magyarázkodásban. Csak annyit szeretnék, hogy ne kelljen mindent elmondanom, szétszednem, megrágnom majd ismét összeraknom. Talán tényleg bonyolult vagyok, érthetetlen...
Az ,,Esti Kornél" a kiutam az utóbbi napokban. Érzek a zenéjükben valami elragadtatott pulzálást, ami jó a lelkemnek. Szinte simogat. Gyakran lehunyom a szemem egy-egy sornál, mert egyszerűen jó.
Akarok megint úgy írni, hogy csak jön. Nem úgy, mint most, hogy már fél órája csak a szavakat forgatom a fejemben. Hiányzik az a békés nyugalom, a csendesség, amit kiforgattam a zsebemből véletlenül. Azt hiszem visszafordulok érte...