Föld közeli felhő

Hosszú útra indultam úgy érzem. Nem látok túl messzire, mindent köd borít, néha fák csupasz ága szaggat a ruhámba. A talpam sajog, a célom nem látom, de valami hajt tovább. Talán a vágy, hogy végre kiérjek ebből a tejfel-színű ködből. Ebből a föld közeli felhőből...
Van bennem valami értelmetlen elvágyódás, nem ismerem még csak a forrását sem, de óhatatlanul felbugyog bennem egy keringő láttán, egy poros könyvet a kezemben tartva. Talán ebből a korból szeretnék kijutni, visszamenni oda, ahol a nőket értékként kezelték, a férfiak hódítani tanultak,ahol teázás volt, nem mértéktelen alkohol, ahol a boka villantása kacér volt és erotikus. Mindig rám jön ez a furcsaság, mikor sokáig vagyok egyedül, és csak a könyvek társaságát élvezem. Ismét nem bírok magammal, lap lapot követ az ujjaim alatt, kötet kötetet.
Ez most az egyedüli kis mentsváram, ami segít, kikapcsol, elfelejtet. Segít belapátolni egy mély gödörbe a rossz emlékeket, a fel-feltörő keserű epét a torkomban, hogy aztán földet hányjak rá egy rozsdás ásóval, meztelen talpammal letapossam rajtuk a sáros földet, majd falevelet és mohát szórja rá, hogy még én magam se találjam meg.
Nem találom a helyem. Lefoglalom magam apró dolgokkal, hogy ne járjon folyton az agyam azon, hogy nem kellek. Ilyen egyszerűen... De nehezebb, mint elgondolni, eltervezni az egészet.
A víz lassan összeráncolta az ujjaimon a bőrt, a víz felszínén a hab már csak vékony rétegként emlékeztetett fiatal ,,önmagára".
Az éjszaka mindig a legrosszabb. Mikor a ház elcsendesedik, már nem ihatok sem kávét sem teát, mikor az autók elhallgatnak az utcán, de az eső továbbra is ütemesen pattog le az ablakpárkányomról. Nem tudok aludni. A párnákat bárhogy rendezem, nem jó. Fordulok. A fal hideg... A takaró alatt túl meleg van, fulladok.
Ki kell kerülnöm valahogy ebből a hamvasztó, ragacsos állapotból, amibe belecsúsztam. Nem tudom még hol, de valahol lennie kell egy kapaszkodónak, amin kiemelkedhetek belőle.

Várok. A várakozás a legrosszabb. Mert végtelennek érezzük, nem helyénvalónak.
A kisebb-nagyobb sérelmek pedig csak halmozódnak, éppen úgy, mint mikor valaki már annyit iszik, hogy kifolyik az ajkai és a fogai közül, nem bírja magában tartani, és egyszerűen kiköpi. Kiömlik belőle. Most ettől félek én is. Hogy újra elpattan bennem valami, ha nem lesz kicsit könnyebb. És én sosem szerettem a fájdalmat... Nem vagyok mazochista alkat...

,,A fájdalmat szeretettel lehet gyógyítani. A fájdalmat csak a szeretettel lehet gyógyítani."

(Papp Lajos)