Sokszor csak hagyja a boldogság, hogy felégjen körülötte minden, elhagyja az embert, és távolról szemléli a lángok martalékává válni mindazt, amit maradéknak ott hagyott. Kacagva forog a tengelye körül, mint egy őrült... Aztán kicsit mégis közelebb tipeg, megkecsegtet, hagyja hogy bizakodjon az ember, hogy bármennyire is fáj, a tűzbe tartsa a kezét érte... Majd körmeivel újra és újra felszántja a rózsaszínű húst.
Aztán az ember hagyja fájni egy kicsit. Kiégeti a sebből a fertőzést, hogy csak egy újabb heg maradjon utána. Már alig fér a többi mellett, néha úgy tűnik, már nem is találni helyet az újaknak...
Reggelig hátha befoltozódik a friss seb. Még vérzik, új...
Újra és újra feltépi véletlenül a sebtapasszal, amit sietve rányomott a panel konyhájában. Fölösleges. A géz sem hatékony, úgyis beszíneződik. Az öltéseket, amik végül úgyis összetartják a szétnyílt húst, néhány nap múlva majd kiszedi...De egy újabb sebhely lesz a bizonyít arra, hogy a boldogság igenis egy kurva.
,,De ma éjjel már nincsen koncert, a sarki bisztró zárva,
Csak ülök a padlón, magamba bújva, a szívem elég árva."
