Mikor a szemem már hozzászokik a sötétséghez, újabb falakat veszek észre. Vöröses téglákat, rácsos ablakokat, kilincsektől megfosztott ajtókat.Utat kell találnom rajta. Átmászni lehetetlen, túlságosan égbe törő, alatta ásni képtelenség. Akkor mégis hogyan?
Ahogy ott állok a megvalósíthatatlannak tűnő feladat előtt néha úgy érzem, faltörő kosként rohannék neki, csak végre ütnék már rést rajta!!!
Csak annyit legalább, hogy az ujjaim átférhessenek, és megtudjam, mi van a túloldalon. Világosság? Vagy még mindig sötét, és a falak az örökkévalóságig folytatódnak? Nem tudom...
Lehet vissza kellene fordulom és távoznom az eddig gyenge kis akadálynak tűnő leomlott építmények felé, csak hogy lássam, képes vagyok rá.
