Minden alkalommal porladva hullok a lábad elé. Magatehetetlenül, mint valami koszos kis pernye. Védtelenül, és kormosan. És ahogy a fény kapkodó kézként fut az arcodon, csak közelebb akarok szállni hozzád. Szorosan melléd érkezni, a ruhádra esni, vagy csak a hajadba akadni.Szeretem, ahogy lenézel rám, ahogy szemed végigsiklik vonásaimon, ahogy a nevemet mondod. Sokszor csak lehunynám a szemem, és hallgatnám a hangod, ízlelgetném, kiélvezném
minden betűdet.
Félek-e?
Az lenne őrültség, ha nem tenném... Nem igaz?
Vannak kérdéseim? Temérdek...
Csak az időre várok, mikor ismét megnyitod magad előttem, és kérdezhetek mindenféle badarságot, meggondolatlanságot.
De addig csak hol távolról, hol közelről szemléllek, megérintelek, és beszélek hozzád. Érzem hogy itt vagy. Mintha a kezed most is a térdeimen nyugodna, mint akkor, az első néhány vonatozás alkalmával, mikor a lábaid közé fogtad a térdemet, mert fáztam. Vagy mikor felhúztad a kesztyűmet, és mire már újra az ujjaimon voltak, csak élveztem az általad benne hagyott meleget, és végigmosolyogtam a hazautat, mert tudtam, te viselted. Butaság? Én nem annak hívom.
Hagyj még élni... hisz' annyira megszerettem.
