Rideg romantika

    A bennem lakozó sánta vadba lyukakat ütöttek a sörétek. Több sebből vérzik... Meg kellene etetni, végigsimítani kecses gerincén, rőtes bundáján. 

    Suta léptekkel bandukolok mögötted. Ruhám ujját gyűrögetve szedem össze maradék bátorságom, hogy melléd merjek lépni, és kérdezzek.
   Megnyúlt árnyákom fura, nyurga lényt varázsol belőlem, felismerhetetlent. Rideg romantika ez. Túl zabolázott, meggondolt a lépésed. Miért nem botlasz meg, hogy egy kicsit közelebb kerülhessek hozzád? Miért nem nyújtod ki a kezed felém? Állad előreszegve, büszkén tartva.
    Véletlenül egy kavicsot rúgok a cipődre, hátrafordulsz, rám mosolyogsz, a szívem meg őrült módon kezd el kapálózni. Nem tudok uralkodni az áruló szerven.
    Végre megállsz megvárod, míg melléd érek, ujjaid végre az enyémbe kerülnek. De nem merek kérdezni, még nem, már nem, most nem...
   

    Pedig agyamban száguldanak a gondolatok, nem gátolja már őket senki és semmi. Neonbetűkkel pedig egyetlen mondat villog....
    Hiányzom neked?

,,Ha az ember minden érzését, minden gondolatát rozsdás lakat alatt tartja, akkor végül őt magát is megeszi a rozsda."

(Jevgenyij Alekszandrovics Jevtusenko)