Kikapart függőség

    Udvariasan, semmitmondóan próbáltam veled beszélgetni, nem mutatni, hogy legszívesebben a húst tépném magamról a boldogságtól, hogy a közeledben lehetek. Éreztem valami ismeretlen gyomorremegést, amit nem tudtam még akkor beazonosítani. Még mindig meg van, ha tudom, a vasútállomáson várni fogsz rám.
    Szerettelek már akkor mikor, még csak a neved tudtam, mikor először láttam a sapka alá bújtatott tarkódat. Emlékszem, hátra akartam fordulni, kérdezni tőled valami semmiséget, csak hogy tudjunk egymáshoz beszélni végre, de nem mertem, csak idegesen mosolyogtam, miközben mögöttem puhán folytak lépteid.

    Minden a busszal kezdődött. A napokig tartó zötykölődéssel, a hazakísérésekkel, meg az iglukkal. Minden olyan volt, mintha valamiféle melengető burokban zajlott volna.
    Azóta ennek a buroknak a függője lettem. Nem is! Inkább a tiéd. Remegek utánad. Ha tudnám, kikaparnám az illatod a párnából.
    Nehéz nélküled. Azt hinné az ember, hogy idővel megszokom az üres ágyat, de nem. Nem megy, és nem is akarom, hogy menjen. Szeretem a helyedet. A papucsodat az ágy sarkánál, a pólódat az enyéim mellett, a karszalagot a polcomon.
    Még csak most mentél el, de már a jöttödet várom.
                                                                                      Siess hozzám!

,,Tudom alszol, ha ébren volnál... csillagok közt barangolnánk..."