Típushibák

                                                                    Szabad nekem félnem?
                                                     Kérnem?
                                   Vágynom?

    Vagy csak egyszerűen hallgassak, mint mindenki más, és zárjam szorosan össze az ajkaimat. Típusok vagyunk. Te, ő, és én is. Színes ruhába bújtatott maszlagok, meghatározhatatlan, definiálhatatlan fogalmak.
    És amit a tükörben látunk, nem más, mint egy lenyomat, amit a külvilágon akarunk hagyni. Pedig egy szakadt tornacipő éppen ugyanúgy nem hagy nyomot a barnásszürke porban, mint egy bakancs vagy egy tűsarok.
    Hogy hol maradt el mögöttünk valahol az egyéniség, meg az őszinteség, azt nem tudom, de néha annyira torkig vagyok a kétszínűséggel, meg a hazudozással, hogy csoda, ki nem pukkan belőlem.
   El kellene bujdosni a típusoktól, magunktól, el valahová messzire, amit még mi magunk sem találunk meg.
    Paradoxon. Kizáró ellentétek mindenhol. Még a téglák közti habarcsban, és a szántott föld szagában is, a tintában, és a ceruza hegyezékben.

   Ideje lenne már, hogy valaki őszintét elmondja, milyen is vagyok!