Átkùszol repedéseken, kihànyt macskaköveken, véred lüktetve űz, mint egy àllatot... Néhány ember még kóvályog az utcán. A kocsmákból ordítás hallatszik, kaján nevetés harsánysága. Kezeid a zsebedbe dugod, és próbálsz a lámpák fénye alatt menni, mint valami gyenge molylepke. Kabátodban egy szétcincál papírfecni pihen, már nem tudni, mi volt fénykorában. Talán buszjegy, vagy valami szalvétára felfirkált emlékeztető.
A külvilág más lenne ha a füled befognád? Ha rátapasztánád mind a két tenyered? Kétlem.
A világ olyan amilyen. Változó, millióegy centrummal, forgástengellyel és kiszámíthatatlan egyenlettel, amit lehetetlen megoldani. Nincs olyan hogy X=9.
Mert egy-egy kiálló macskakőbe igenis beleakad a cipőd sarka. Mert néhány részeg úgyis a lábad elé esik magatehetetlenül, mert azt a papírfecnit úgyis kimosod véletlenül, mindegy mi áll rajta.
És tényleg nincs idegenvezetőd, aki megmutatná, mit érdemes megnézni, és miről kell a fejed elfordítani.
Az út pedig ami a lámpák alatt vezet, lehet sikátorba fut. Vagy egy nagy térre, ahol körbe-körbe foroghatsz, míg el nem szédülsz, és le nem kell ülnöd kicsit.
,,De hát ilyen az élet:senkit sem vezet körbe idegenvezető a saját vidámparkjában. Mindenkinek úgy kell felülnie a hullámvasútra, ahogy éppen találja, és nem lehet előre tudni, hogy tetszik-e majd neki a menet... vagy a nyomorult úgy megforgatja, hogy a végén kihányja a hot-dogot és a vattacukrot..." (J.R.Ward:Sóvárgás)
