Definiálhatatlan fogalom

Nehéz olyan erősnek maradni mindig, mint amilyen mutatod magad. Nehéz összeszedetten, mindenféle panasz és zokszó nélkül bírni a mindennapokat. Terhes dolog mosolyogni, nevetni, úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Pedig belül összeszorul benned valami. Görcsbe rándul és nem enged. minduntalan előtör, akkor, mikor már alig tudod tartani magad előtt a pajzsodat.
Fura ez.
Nehéz.
Keserű.
Bonyolult.

Felcsapott bennem a szeretetéhség. A vágy az ölelés után, ujjak cirógatása után. Már az is ad egy kis boldogságparazsat, ha szép szót kapok. Ha gondolnak rám, beszélnek hozzám. Nem vágyom sokra. Nem vagyok nagyravágyó, telhetetlen, nehéz eset. Csak nem tudok egyedül boldogulni.

Fura egy dolog a magány.
A fogalom persze tisztázott. Enciklopédiák ezrei írták már le, mi is az. Pedig nem lehet definiálni, nincsenek rá szavak. Nem lehet leírni, milyen az, mikor tömegben sincs semmid, és senkid. Hogy emberek százainak zsivajában is egyedül érzed magad, és nem találod a helyed. Ki nem érzett már ilyet?
Azt hiszem, elkapott egy érzés, hogy más életét jobban szeretném, mint a sajátomat. Bárkiét. Mindegy, csak ezt a használatlanságot, ne érezném. Ezt a feleslegességet, ezt a fojtogató félelmet az egyedülléttől. Csak boldog akarok lenni, akit nem érdekel semmi, egy Senki, aki mosolyog, mert jól esik, akinek nem kell magyarázkodni, akinek elég a semmi, aki nem akar építeni. Csak ember akarok lenni. önző, tékozló,kárörvendő, egyedül boldoguló.  Mindegy, csak ne az, akit a nevem takar.

,,Vak akarok lenni ízt és szagot nem ismerő
Érzéketlen néma erdőkerülő
Olajos tó vagyok korom rokkant ideálja"