.csonk.

Néha talán úgy érzed, a szeretetéhség csak, ami benned van. Mintha újra és újra hagynád magad megnyúzni, majd besóznád a sebeket, hogy emlékeztessen, kinek kellene lenned. ÉRZÉKETLENNEK. Aztán felégetve mindent magad körül, feltűnik, hogy nem jó ez sehogy. Hogy ez a telhetetlenség úgyis visszatér, mint egy rosszul beprogramozott periódus, hisz mindig más időpontokban jelentkezik. És csak annyit tehetsz, hogy elfogadod... Vagy talán mégsem...
Sokszor eljátszol a gondolattal, milyen lehet taktikusnak, kiszámíthatatlannak, felelőtlennek lenni... Irigykedés nélkül nézni másokra, és büszkének lenni arra, amilyen vagy. Mindig érzel valami rohadt hibát, amitől átkozottul dühös leszel. Volt már, hogy tudtad, mit rontasz el, de sehogyan sem tudtad kijavítani? Hogy az, amiben hiszel, az ott van előtted, mégsem érnek el addig az ujjaid?
Talán te is vakvágányra tévedtél akkor, és mivel nem hagytál magad mögött morzsákat, újra meg újra rovod a köröket, ismétlődnek a helyszínek, az emberek, a szavak és a gondolatok... Nem látod benne a kiutat, pedig ott van valahol... Mégis merre kellene keresned? Az egész irracionális, szinte szürrealisztikus. Az összes érzéked kiélesedik, intenzívebben ér minden inger.
A gyertya az asztalodon, mutatja, hogy attól, hogy nem ismered, miben kellene változnod, az idő vészesen fogy. Már csak a csonk ég, de az is megállíthatatlanul. Elveszi tőled a lehetőséget arra, hogy hogy kinyisd a szemed.
Csak egy picit kellene távolabb látnod az orrodtól, hogy lásd, Te magad vagy az akadály, ami falként tornyosul eléd...


ui.: Talán olyan ez az egész, mint egy elcseszett önsegítő könyv... -.-"