Olykor úgy érzem, én sem akarom átszakítani ezt a burkot, mert meleg, és biztonságos, mint amilyen az anyaméh lehetett hajdanán, mikor az élet még csak kezdetleges idézet volt számomra. Két vessző alul, és talán néhány betű folytatásként...
A rosszabb napokon megerősítem a ,,falat". Újabb és újabb réteget húzok fel magam köré, áthúzom sárga rendőrségi szalaggal az egészet, és kirakom a ,,Ne zavarjatok!" táblát. Talán nem teszem helyesen. Mostanában ugyanis mindenkitől azt hallom, hogy az emberi kapcsolatokon múlik az elkövetkező néhány évem. Akkor én most mihez kezdjek? Kezdjek el barátkozni? Az szociálisan kimaradt az éltemből, úgy vélem. Kezdjem elölről tanulni az egész fel a fejjel baromságot, meg a kedveskedő behízelgést? Nem igazán akarja bevenni a gyomrom, az a helyzet.Ugyanis miért ne történne megint az, ami már megszokottnak kellene számítson? Hogy megkedvelem az embereket, időről időre talán még a ragaszkodás jele is felmerül, aztán elfelejtenek. Mintha meguntak volna és betettek volna a Toy Story-s Buzz mellé egy nagy ládába. Aztán majd később, mikor unatkoznak, mikor majd nem lesz kivel beszélni a gondokról, akkor előkotornak pormacskásan, meg penészesen. Köszönöm, én ebből nem kérek!
Voltam már elégszer a ,,lelki szemetesláda" kategóriának a képviselője.
Most pihentetem ezt a újraindító programot magamban, és nem engedek be csak néhány olyan embert, aki arra érdemes: azt aki imádja Los Angeles-t, aki még a legrosszabb kávét is gond nélkül megissza, aki azt mondja, ne költsek albérletre és az asztalon rám néző aranyhalam tulajdonosát.A burkom burgundi-vörös, padlója cseresznye-barna, a könyvek tornyokban állnak mindenhol.
Nem érzek késztetést, hogy letépjem a sárga figyelmeztető szalagot, és megnyissam magam előttetek...
