Érzem a hangodon, látom, ahogy szemed acélos színnel záródik be előttem. Nem tudsz mit kezdeni velem... Én pedig mondom és mondom a magamét, mintha nem lehetne elzárni bennem a szavakat, aztán jön az önutálat, meg a bűntudat. Már nagyon profi vagyok benne. Igazi kiképzett... Sajnálom, hogy képtelen vagyok a változásra, hogy túl erőszakosan akarom a dolgokat a jó irányba vinni. Talán ezúttal hagyom neked hogy eltéríts, hagyom, hogy elvarázsolj... Nincs már erőm akaratosnak lenni. Fáradt vagyok. Kimerült, és talán még keserű is. Az a fajta, amit csak idős korban lenne szabad érezni. Nem akarom, hogy tudd, mennyire nem tudok nélküled élni, mégis elmondom. Mert úgy vélem, jogod van tudni, mekkora hatalommal bírsz felettem. Nem tudom magam összeszedni nélküled. Túl keserves számomra a kapálózás. Nem értem mi vagyok, hogy ki ez a lány, aki visszanéz rám a tükörből. Túl kicsinek érzem magam. Elhanyagolható résznek a Föld golyón.Szeretem azt a két mandarint az asztalomon, amiből egy a tiéd, mert tudom, hogy szereted. De talán meg kellene ennem, mert mire a kezedbe veszed, már lehet fonnyadt lesz, és kevésbé lédús. Csupán könyörületességből nyomnám le a torkomon, hogy ne ,,szenvedjen". Talán még a gyomromat is rávenném, hogy csendben fogadja magába. Ez most nem Babrik-féle boldogság-mandarin. Nem. Szó sincs róla. Még csak nem is hasonlít az én nyomorúságosan tartogatott gyümölcseimre.
Túl zavart vagyok. A gondolataim csaponganak össze-vissza, és most először érzem... Jobb lesz csendben maradni...
