Minden áldott alkalommal, mikor egy könyv végére érek, fájó dolog visszacsöppenni a valóságba. Tulajdonképpen széttépem a szavak által felépített világomat. Érzek egyfajta feszültséget, mintha elvesztettem volna valamit, mintha életekből lennék ezentúl kizárva.Pedig ezek csak történetek... Kitalált fantazmagóriák, elmeszülemények... Csupa hamis, talmi dolog. Mi azonban érzünk egyfajta késztetést, hogy alakítsuk az életünket.
Egy ideig ilyenkor mindig elveszettnek érzem magam. Kóválygok a házban, gondolkodom az olvasottakon, átrágom magam minden történetbeli mozzanaton. Aztán akarok valamiféle kárpótlást. Újabb könyvet olvasni, vagy elérni valami igazán ,,regénybe-illőt". Az inspiráció fontos egy ,,írónövendéknek". Talán még pozitívum is, hogy nem szívlelem elválasztani a fantázia-világot a valóságostól.De mégis mit tehetnék?
Elvarázsol az egész, széttép, megrág, kiköp, vagy elnyel. Minden pozitív. Nem lehet azt mondani, hogy nem. Ad egyfajta teljességet, amivel viszonylag nehéz gyorsan megbirkózni. Már most azon kattog az agyam, mi legyen a következő... Pedig még fél órája sincs, hogy az utolsó oldalt is ,,megismertem".
Ilyenkor feltámad bennem a vágy, hogy valami olyat alkossak, ami okoz effajta katarzist. Ami képes megszüntetni a világot, majd tégláról téglára húzni fel egy tökéleteset...
,,Egy olvasó ezernyi életet megél, mielőtt meghal. Az az ember, aki nem olvas, csak egyet."
(George R. R. Martin)
