Mellkasomon úgy kopognak a könnycseppek, ahogy tegnap éjjel az ablakomon dobolt az eső. Nem könnyű ám velem. Lehet tényleg el kellene mennem hat hosszú hónapra idegen emberek közé, csak hogy tudjam, hiányzom-e. Mert így csak kötelességnek érzem magam, meg púpnak a hátakon.
A mese a tévében kéken pislákol. Sellők úsznak a vízben, az arcokat nem figyelem. Könyökömnél néhány összegyűrt zsebkendő, meg egy félig lebomlott fonalgombolyag mutatja, hogy nem vagyok most magamnál. Betegebb is vagyok az átlagnál, a rossz szokások -amiket gyerekként kinőttem,- meg visszatértek, mint holmi kísértetek.
Vannak szavakat, amiket most, ebben a pillanatban a legjobban szeretnék hallani a világon:
-Hiányzol!
-Szeretlek!
-Ne menj el!
-Még mindig Te vagy a legjobb barátom!
-Minden rendben!
-Ne haragudj!
Ha most csak egyet is hallanék, nem szorulna többé a mellkasom, és a mese ami most idegenül villog kitisztulna, mint egy tükör, fényes felülete.
