Már régen nem írtad Rólad. Nem éreztem faire-nek, hogy megemlítselek a soraimban úgy, hogy te közben el se olvasod őket. Pedig ha belém látnál, tudnád, mennyire szeretlek. Hogy mennyire tudnak fájni a megjegyzéseid... Mennyire hiányzol.
És ha mindenem meg lenne, azt is odaadnám érted. A torkomban gombóc pihen. Nem hagy levegőhöz jutnom. Úgy érzem, megfulladok...
Te most néhány kilométerre tőlem, egy felüljáró alá behúzódva várod, hogy a vihar véget érjen. Megint félretaszítottál. Én meg leeresztettem a redőnyöket, és most csak halványan, a lécek apró résein keresztül tör magának utat a fény. Talán aludnom kellene.
Úgy érezzük, az alvás mindent megold. Hogy majd hajnalban egy új nap virrad ránk, elszállnak a gondjaink, és a távolból már csak semmiségnek tűnik az előző napi problémánk. De az alvás nem segíthet mindenkin. Legalábbis rajtam nem. Szemeim éberen figyelnek a nappali sötétségben, majd az éjszakaiban is.
Egyedül vagyok.
Nem mondhatom azt, hogy úgy, mint a kisujjam, hiszen neki vannak társai.
